https://www.origo.hu/kultura/20120421-bajdazo-magyar-nepzene-folk-zenekar.html
A Bajdázó három tagja beszélt a tündérekről és arról, hogy ki közöttük a kötőjel a “pszicho-folkban”; az erdőjárásról, Börzsönyről és a dalforma felbontásáról; valamint arról, hogy szeretnének magyar zenét játszani.
Az alábbi olvasható interjút Kovács Orsolya és Pócs Ádám készítette, a beszélgetésben részt vett a zenekar mindhárom tagja: Mile Zsigmond (ének, gitár, ritmushangszerek), Győrffy Ákos (kanna, kahon, keyboard-effekt, ritmushangszerek) és Gugyella Zoltán (basszusgitár, looper, ének, zongora, akusztikus gitár). A Bajdázó Lekapcsolom a villanyt a fejemben című, innen letölhető lemezéről itt írtunk először, majd beválasztottuk 2011 legjobb albumai közé is. Április 21. és május 22. között tartott tavaszi koncertjeik listája itt látható.
Mi az hogy Bajdázó, honnan ez a név?
MZS: Egy helység a Börzsönyben; van ott egy bánya és egy tó. Nem ismerik a név eredetét; én egy múzeumban dolgozom, és ott megkérdeztem a hozzáértőket – ők se tudják. Annál jobb. Tetszik a hangzása meg az, hogy a Börzsönyhöz kötődik. Ezzel úgy lehet azonosulni. Sokan rágondolnak mindenfélét – az nem számít.
Tényleg vannak tündérek a Börzsönyben?
MZS: Persze.
Láttál már tündéreket?
MZS: Igen, ez az egész egy tündérvilág.
Mesélj erről!
MZS: Hú [nevet], ez egy nagyon hosszú dolog, és erről külön kéne beszélni. A tündérek tulajdonképpen egyenlők az angyalokkal; köztünk vannak, jelen vannak, bár nem úgy, mint régen, nem láthatóan, de itt vannak, nem mentek el.
És mit csinálnak? Segítenek nekünk?
MZS: Igen, a fény felé terelnek bennünket. Ismertem egy mesemondó nénit, Emma nénit, ő volt a főtündér itt köztünk, nemrég temettük el. (Bár halál nincsen, az eltemetés csak a testének, a hamvainak szólt.) Ő erről nagyon sokat beszélt. Karcsáról származott (ez a Bodrog vidékén van), egy táltos asszony volt, mesemondó asszony – nem az a olyan fajta meséket mond, amit könyvekbe írnak és azzal lehet a gyerekeket elaltatni, szó szerint, meg a felnőtteket, – hanem az maga a beavatás. A tündérek is ezt tudják: mesét mondani és beavatni. De ez egy nagyon szerteágazó téma. Készült Emma nénivel egy könyv is, az a címe, hogy Tündértánc – A híres karcsai mesemondó Emma néni régi és sorsmeséi; ezt Huszár Andreával együtt csináltuk; vagyis valójában Emma néni csinálta, mi csak részt vettünk benne.
Rád mennyire hatottak ezek a tündérmesék? Vagy inkább úgy kérdezem: neked mennyire mese ez a dolog és mennyire valóság?
MZS: Én azt szoktam mondani, hogy csak a mese igaz. Bele vagyunk süllyedve az anyagi világba, ami valójában nem igaz, vagy máshogy igaz – pont ez a világ a varázslat. És ebből a varázslatból segítenek a tündérek kivarázsolódni vissza a valóságba, ami nem ez.
Nagyon sokféle szellemiség keveredik a dalaitok szövegeiben: egyrészt megjelenik a kereszténység istene a Rákóczi imájában, illetve Mária is az első lemezen, másrészt kihallatszik valamiféle panteista természetvallás; a Taót is érezni vélem az Életsodrás szövegében, máshol pogány motívumokat is. Kicsit Tamási Áron világára emlékeztet az egész.
MZS: Igen ez így van, keverednek. Emma néni azt mondta, hogy “az Isten egy, de a vallást az emberek találták ki.” Én is egészen pontosan így gondolom – de ez nem egy rossz fajta szinkretizmust jelent, tehát mondjuk én egy keresztény magyar embernek tartom magam. Úgy gondolom, hogy azon a kultúrán kell megerősödni és esetleg megvilágosodni, ahova az ember születik. Tehát igen, ezek a dolgok összekapcsolódnak, és a szellemiség lényegi dolog ebben a zenében. Nem erőltetetten, mert programszerűen nem működik semmi; de talán mintha ez működtetné.
Sok mindent emlegettek a zenétekkel kapcsolatban, a Woven Handtől kezdve Cseh Tamáson át a Pink Floydig. Honnan indultatok, mi hatott rátok?
MZS: Ezek a megfogalmazások, hogy milyen zenét játszunk, pszichedelikus és egyéb – ezek engem is megleptek. Nem gondoltunk ilyenekre. Mi alapvetően dalokat játszunk, saját verseket, Győrffy Ákos barátom és én is… költők vagyunk, és ezeket a verseket közösen megzenésítettük, kifaragtuk, ehhez pedig hozzátársult a börzsönyi hangulat, az erdőjárás. Az erdőt egy tiszta vidéknek tartom, ami valamilyen módon megőrizte a tündérország illatát. Nagyon sokat beszélgettünk, jártuk az erdőt, és hozzájött ez a dalos dolog, amiben valóban ott van Cseh Tamás is, meg még nagyon sok dolog – de én igazából egyikkel sem azonosulok. Sok mindent fölvettünk, sok hatás volt; van, amit szeretek, van, amit nem. Igazából én szeretnék magyar zenét játszani, amit még nem tudok, de szeretném afelé terelni a szívemet, amit nem is kell terelni, mert igazából az az.
Szerintem ez abszolút magyar zene.
MZS: Igen? [nevet] Akkor ez jó érzés.
Sokat jártok a hegyen? [nevetnek] Azért kérdezem, mert az egész zenének van egyfajta ballagós-bandukolós hangulata, ami nem olyan hogy most felmegyünk a hegycsúcsra, aztán lejövünk, nem meghódítjuk a hegyet, hanem valahogyan együtt élünk, együtt lélegzünk a heggyel…
GYÁ: Amióta ismerjük egymást a Zsigával, úgy 18-19 éve, nagyon-nagyon sokat jártunk fel a Börzsönybe, meg még erre-arra azon kívül, de elsősorban fönt a Börzsönyben. Zsiga ott lakik egy hegy lábánál Nagymaroson, én egy-két heggyel beljebb lakom, egy faluval arrébb Kismaroson… Mondjuk a Zoli nem ott lakik, abszolút más atmoszférával működik, de ez nem akadálya ennek a dolognak [nevetnek]. Szóval ezért van ennek a zenének valamiféle középhegységi tempója. Azt hiszem, hogy ez az alapzúgása, az alaphullámzása ennek az egésznek, ez a fajta középhegységi tempó.
És te adod hozzá a zúgást.
MZS: Ákos a kabala… [nevetnek]
GYÁ: Nem vagyok én kabala.
GZ: A Quart azt írta, hogy hipnotikus pszicho-folkot játszunk, amiből a hipnotikus pszicho az Ákos, a Zsiga a folk, én meg a kötőjel vagyok (nevetnek) a hipnotikus pszicho és a folk között, így áll össze ez a dolog, meg van osztva a munka egymás közt. Én kevertem, én voltam a kvázi zenei rendezője, egy 8 négyzetméteres szobában született a dolog, erről lehet a honlapon is olvasni.
Tanultál zenélni?
MZS: Hát egy nagyon rövid ideig jártam tanárhoz, de nem az a meghatározó, igazából magam faragtam ki azt, ami megszólal. Nem vagyok egy képzett zenész, de persze azért a kottát prüntyögöm, meg ha azt mondják, hogy h-moll akkord, akkor tudom, hogy D-dúr a párja. De nem ez a lényeg. Úgy gondolom, hogy ez jó meg fontos, de nem ezen az úton képzelem el magunkat, hanem valahogy az élő forrásra rákötődni és azt működtetni. Vagy inkább úgy mondom, hogy ha van olyan, hogy kegyelem, akkor az működhessék általunk.
2010-ben készítettétek az első lemezeteket, ami rögtön nagyon gazdag és komplex lett. Mi előzte ezt meg, mennyi zenei egymásra hangolódás, tanulás?
MZS: Hát igen, ennek nagy múltja van nálunk. Zolival 15-16 évesen, középiskolában találkoztunk; de már 12 éves koromtól Shadows-t és hasonló zenekarokat prüntyögtem a rádióból. Aztán Zolival elmélyedtünk ebben a… nem túl mély angolszász semmiben, amit rock and rollnak hívnak; klubzenészek voltunk, volt több zenekarunk is. De már akkor fölmerült, hogy valami sajátot kéne, amiben megfogalmazódik a mi életünk. Az említett zenekarok bomlása után kiköltöztem Nagymarosra, akkor találkoztam Ákossal. Akkor már kizárólag saját dalokat játszottunk, a már említett saját verseket próbáltuk megzenésíteni, illetve ilyen játékos improvizatív estéket-éjszakákat-hajnalokat töltöttünk együtt. Aminek nem volt tétje, de így utólag visszahallgatva azok voltak a legjobbak. Abból sok minden megőrződött; sok minden abból szólal meg, tehát nem a kifaragott, cizellált, hanem az improvizatív világból.
Bizonyos szempontból nagyon profik vagytok [nevetnek], hangszeres tudás szempontjából, illetve hogy ugyanazt adjátok le a koncerteken, mint ami a felvételeken van. Sokat próbáltok?
MZS: Hetente zenélünk, próbálunk, az benne van – hogy mennyire profi, azt nem tudom, de a lemezhűség az cél volt. Ami nagyon nehéz ezekben a kocsmákban, mert itt minden bezavar és sose úgy szól, ahogy szeretnénk, tehát ezeket kell valahogy erővel felülírni, meg lélekkel. Igazából a cél az, hogy élőben jobb legyen, mint lemezen, mert az egy vázlat, kikristályosodott vázlat, amit a koncerten mindig meg kell szülni és újra kell teremteni.
Vannak teljesen elszállt számaitok, és vannak a – hogy profán módon fogalmazzak – “slágeresebb” dalok, mint a Dűlőút vagy a Tenyértérkép, amik egyértelműen nagyobb tapsot kaptak a koncerteken és könnyebben megjegyezhetők. Ezek különböző módon születtek, vagy van ezek között valami átmenet?
GZ: Van átmenet. Ez a zenekar fejlődését mutatja. Elkezdtük anno Anitával, és akkor voltak a dalok, törekedtünk arra, hogy valamiféle szép hangzás létrejöjjön, egy a mostaninál sokkal hagyományosabb, könnyebben értelmezhető zene: ez az első, 2010-es lemezen, illetve az arról lemaradt, de szintén letölthető dalokban hallható. Aztán Anita elment szülni, tehát nem az volt, hogy mi kiraktuk őt a zenekarból, hanem ő hozott egy döntést. Maradtunk hárman és elkezdődött egy teljesen másfajta zenei alkotás, amibe hozta mindenki a magáét. Ez a legutolsó lemez teljesen magától született, semmiféle koncepció nem volt előre. Körülbelül a hetven százaléka improvizáció, errefelé ment, és ez lett belőle – utána, hogy merre fog továbbmenni, azt megint nem tudjuk. Próbáltunk megszabadulni a hagyományosabb és konvencionálisabb zenei formáktól.
GYÁ: Igen, a dalformát kellett valamilyen módon fellazítani. Ez a lemez, azt hiszem, szép példája annak, hogy ugyan mindennek a mélyében ott lüktetnek ezek az egyszerűbb dalok, de ezeket megpróbáltuk olyan módon föllazítani, hogy egyfajta hosszú hömpölygéssé váljanak, ami után vissza lehet térni ezekhez a keretekhez…
MZS: Nem is föllazítani, hanem inkább kiteljesíteni, kibontani…
GYÁ: Igen, de hát ez ugyanazt jelenti, azt hiszem. Ez igazából nem egy akkora nagy úttörőség, azért föllelhető manapság sok fontos és jó együttesnek a munkásságában: valamiféleképpen a dalformát megpróbálják egyfajta folyamatzenévé is tenni. Mintha már önmagában a dal, nem is azt mondom, hogy nem volna elég, mert elég a dal – csak azt hiszem, amit mi el szeretnénk mondani, ahhoz inkább ez a fajta hömpölygés kell, ami elkezdődik egy dalból, aztán hömpölygéssé válik, aztán visszatér ahhoz az egyszerű dalformához, aztán újra hömpölygés lesz belőle… Tehát a kettő között nincsenek olyan nagyon szigorúan vett határok.
Mit csináltok a magánéletben?
GYÁ: Én szociális munkásként dolgozom itt a nyolcadik kerületben egy hajléktalanszállón, a Zsiga Vácon dolgozik egy múzeumban, a Zoli pedig otthon.
GZ: Igen, én vállalkozó vagyok. Tehát nem ebből élünk, mindegyikünknek megvan a maga élete, gyerekek vannak, feleségek, családok, és a zene az meg szent dolog.
Az internetes letöltés mennyire meghatározó számotokra? Milyen hatásra számítottatok?
MZS: Hát nem számítottunk igazából erre, hogy milyen hatása van az internetnek, és annak, ha ráfigyelnek emberek, akik értenek hozzá és jót szólnak róla. Egyszerűen a magunk elképzelése szerint rögzítettük az anyagot, és utána elküldtük helyekre: mondanak amit mondanak, és meglátjuk, mi lesz.
GYÁ: Ebben az elképesztő hangáradatban és hangdömpinben, ami van, amióta ilyen intenzívvé vált az internet az ember életében – ebben mi bármilyen jó albumot is összerakunk, az senkihez nem fog eljutni akkor, ha erről a megfelelő fórumokon valamilyen hír nem születik. Akkor az ismerősök meghallgatják, és azt mondják hogy “jajdejó ez a lemez”, de el fog sikkadni. Ezért kellett elküldeni olyan fórumokra, ahol esetleg nagyobb számú emberhez el tud jutni. És ez valamilyen szinten össze is jött, sőt, azt hiszem, hogy a várakozásainkhoz képest sokszorosan, mert jó visszajelzések érkeztek, szépeket írtak róla. Ez ma az internet nélkül már nem működik. És hogy ez az egész ingyenes: ma ebben az országban szinte lehetetlen lenne erre a zenére egy lemezkiadót találni. Elkezdhettünk volna házalni, van néhány független lemezkiadó, akik esetleg foglalkozhattak volna vele, de ebben nincs üzlet, ezt nem lehet nyolcszáz példánynál többen elpasszolni. Akkor egyszerűbb, ha az ember felteszi a honlapra. Sem így, sem úgy ebben nincs lóvé, egyértelmű hogy nem ebből fogunk meggazdagodni.
MZS: Igen, ebben van a lényeg, hogy miért is tettük fel ingyen a zenéket. Azért mert ez így van jól. Ha az ember kap valamit, akkor forgassa vissza. Fontosabb az, hogy aki akarja, jusson hozzá. Ha meg segíteni akar, akkor van ott egy számlaszám, és mint a templomban, lehet dobni bele, de az elsődleges cél, a lényeg az, hogy a zene az ne egy gazdasági blokkot tegyen, hanem összekösse az embereket.
GYÁ: Tehát nehogy Bajdázó Bt. legyen belőle… [nevetnek]
Szerintetek van ennek valami jelentősége, hogy éppen ezt a legutóbbi lemezt kapták föl?
GYÁ: Nem tudom, mennyire kapták föl, de amennyire igen, szerintem annak köszönhető, hogy ez lett szétküldve. Másrészt ez szól úgy, hogy valamilyen módon tud kapcsolódni ehhez a Zeitgeisthez ami most megy; úgy tud aktuális, “trendi” lenni – ezzel a rossz szóval mondom, de bizonyos fajta szubkultúra számára trendi is tud lenni -, hogy ezzel párhuzamosan meg egyáltalán semmiféle módon nem akar az lenni.
Hallgattok mostani zenéket?
MZS: Én Szabados Györgyöt. Az tiszta kútfőhöz nyúl, az nincsen összegyúrva, az a legszebb, legszentebb példa.
GZ: Én igazából egyetlen zenét hallgatok: Radioheadet. A Magyar Nemzetben írták, hogy “a kortárs, előremutató popzenében egyre inkább a természet iránti rajongás válik a legfontosabb témává: így van ez a progresszív könnyűzene zászlóshajói, a Radiohead és Björk idei lemezei esetében, és a lokális természet ihleti a Bajdázót is.” Na mondom, jól van, akkor most hagyom abba, hogy ha a Radioheaddel egy sorban említettek… Mindenki másféle zenéket hallgat, máshonnan jön, és mindenki belerakta a magáét ebbe, és így hárman összeraktuk teljesen szabadon, függetlenül, csak a zenére figyelve, hogy az minél jobb legyen.
GYÁ: Ettől is izgalmas, hogy úgy háromféle, hogy a gyökerében egyféle, azt hiszem, aminek háromféle árnyalata van. A Radioheadet én is nagyra tartom, Szabadost szintén, és húsz éve hallgatok nagyon sok ambient zenét meg mindenféle experimentális elektronikákat, és azt hiszem, ez az utóbbi lemez épp ennek a háromnak valamiféle szintézise. Megszólal valahol a háttérben az ambient; följön a Radiohead, de egyáltalán nem reminiszcenciaként, hanem mint egyfajta távoli költői “fény”. Technikailag tudnám még kötni ehhez-ahhoz, például a Deerhunterhez, mondjuk én őket rendkívüli módon nagyra tartom, de ezek inkább csak technikai kérdések.
MZS: Igen, keményen technikai, de igazából nem köthető a mai zenék közül egyikhez sem. Szerintem az volna a jó, ha ez inkább imádság volna, mint zene; tehát afelé menne, aminek egy nyitása a Rákóczi imája, amit én a legfontosabbnak tartok az egész működésünkben. Jó volna lefaragni mindent, ami innen-onnan rájött külföldről, megtalálni a magyar vénát, és ha az meg tudna szólalni-buggyanni, számomra az volna a legjobb, legáldásosabb.
GYÁ: Ugyanakkor ha az ember valamilyen zenét csinál, akkor abban van valami nagy univerzalitás, tehát már nem feltétlenül számít, hogy az egyik dolog mondjuk Amerikából jön; ha valami meg van fogva, van valamiféle rácsatlakozás a jó, működő, hömpölygő nagy ösvényre, akkor onnantól kezdve szerintem az nem fontos, hogy ez holland, vagy amerikai, vagy ausztrál. Abban egyetértek Zsigával, hogy kell hogy legyen itt szóló és magyar attribútuma; de én ezt nem látom olyan nagyon fontosnak. Meg hát egyébként is, ha már itt tartunk, akkor felmerül az is: mi az, hogy magyar zene?
MZS: A magyar zene az, ami a magyar szellemiségből táplálkozik. Ennyi.
GYÁ: Na jó, rendben van, de…
MZS: De akkor mi a magyar szellemiség?
GYÁ: Na most hogy mi a magyar zene, mi a magyar szellemiség, szerintem szétfeszítené ennek az interjúnak a kereteit… Én úgy sejtem, ami a jövőt illeti, az van benne a pakliban, hogy egyre inkább elmegyünk valami olyan megszólalás felé, ami egyre nagyobb erőfeszítést kíván a hallgatóságtól. Ami nem baj, nem hiszem, hogy az volna a cél, hogy ez minél könnyebben befogadható legyen. Közben meg lesznek új dalok. Másrészt meg lesz valami emellett, vagy ezzel egyenértékű módon, ami ugyanilyen fontos: ami nem olyan, hogy az ember idejön ennek a romkocsmának a színpadára és csak úgy elnyomja. Bizonyos dolgokat el lehet egyszerűen játszani, másokat meg nem.
Akartok még használni népi hangszereket, mint az első két lemezen?
MZS: Próbáltuk és nagyon szép volt, azon az úton lehetett volna menni, de valahogy mi ezt szeretnénk jobban szétbontani, és jobban a gyökérhez térni, nem a hangszerek által, hanem az improvizáció és a zenei szellem által. Volt egy zenélésünk, szerintem az volt eddig a központ és a legszebb, Vácon, a görög templomban, ami már nem mint templom működik, hanem mint kiállítóhely, de a szentségét nem veszítette el. Ott volt a legjobb helyünk, és igazából az ilyen tereket keressük. Nagyon szeretném, ha a miénk nem az a zene lenne, amiről sokat kell beszélni, és értelmiségi locsogást kéne róla folytatni, hanem egyfajta imádság lenne inkább, én ezt szeretném.