A Bajdázó zenekar, az elmúlt évtized egyik legsajátosabb, kategóriákba nehezen sorolható magyar együttese közel négy év hallgatás után jelentetett meg új albumot. A történethez hozzátartozik, hogy eddig úgy tudtuk, a Bajdázó épp szünetel, és a szintén különleges horhos zenekarban működik tovább. Az egy hónapja bemutatott lemezről Győrffy Ákos József Attila-díjas költő-írót, a zenekar alapítótagját kérdeztük. Szóba került az irodalom és a civil munkája is (egy budapesti hajléktalanszállón dolgozik szociális munkásként), egy hamarosan megjelenő cikkben pedig „dalról dalra” is ismerkedhetünk az albummal.
KULTer.hu: Két évvel ezelőtt megszűnt a Bajdázó, most mégis lemezt jelentettetek meg. Nem furcsa ez egy nem létező zenekartól?
Rendhagyó dolognak tűnik, kétségtelen. A Bajdázó régóta nem létezik, és bizonyos értelemben most sem létezik. Nem aktív zenekar. Ennek a hibernált állapotnak több oka is van, amelyek részben magántermészetűek, részben publikusak. Már amennyiben ez az egész bárkit is érdekelhet. A zenekar valóban befejezte az aktív működését úgy három és fél éve, mégsem szűnt meg. Talán azért nem, mert egyszerűen nem tud megszűnni. Jó néhányszor eszembe jutott az elmúlt években, hogy miféle dolog is az, hogy nagy nehezen létrehoztunk valami olyasmit, ami talán nincs a világ kárára, ami nem pusztító, nem egy nihilista műmájerkedés, és akkor az emberi gyarlóságaink, az indulataink, végső soron az ostobaságunk miatt hagyjuk megrohadni az egészet. Micsoda egy barom az ember, végre teremtene, erre elkezd rombolni, hagyja elkallódni azt, ami a legértékesebb lehetne. Bűntudatom volt emiatt, noha nyilván nem csak én voltam az, aki előidézte ezt az állapotot. Egyszóval a nem működő Bajdázó búvópatakként mégis létezett, nem tudom, hol, de létezett. Közben pedig viszonylag aktívvá vált a horhos, amelyben egy ideig a Bajdázó utolsó felállásának háromnegyede részt vett. A horhos persze nem a dalformákból építkezett, hanem az ambientes atmoszférákból. Zsiga, a Bajdázó énekes-dalszerzője az elmúlt években írt azért néhány új dalt. Megmutatta, elkezdtünk dolgozni velük, és lett aztán ez az új lemez. Miközben nem koncertezünk, hónapok óta nem is próbálunk, de ha minden jól megy, ősztől talán megint zenélünk majd.
KULTer.hu: Megszűntetek, de van lemez? A Bajdázó a reciprok Guns N’ Roses?
Egy alig létező zenekar életjelei ezek. Olyan ez, mint egy válságba sodródott házasság, amelyben a felek először a sértettségükbe és az indulataikba burkolóznak, aztán lassan elkezdenek újra beszélni egymással, finoman, óvatosan, olykor a régi meghittséget idézve. Itt tartunk most. A Bajdázó mindnyájunk számára nagyon fontos volt, és fontos most is, csak meg kellett tanulnunk érett módon viszonyulni ehhez az egészhez. Nem tudom, hol tartunk külön-külön ezen az úton. Vannak biztató jelek.
KULTer.hu: Mennyire nehéz így működni egy alkotó, kísérletező zenekarnak? Különösen úgy, hogy neked egészen más elfoglaltságaid is vannak, például a napi munkád, a költői-írói dolgaid?
A Bajdázó dalait kivétel nélkül Zsiga írta és írja, a szövegeket éppúgy, mint a zenét. Illetve a zenét a Zsiga által hozott nyers vázra „hordjuk fel” a próbák során. Az elején van egy dal minimális, akusztikus kísérettel, ez alakul, fejlődik, „bajdázósodik” addig, amíg jó nem lesz. Ebben nyilván nekem is van részem alkotóilag, de ez leginkább háttérmunka. A lemezeinken mindig van egy-két instrumentális darab, ezek az én „gyermekeim”, de ezek inkább a horhoshoz köthetők, nem a Bajdázóhoz. Amiből az is következik, hogy a számomra valódi alkotásként megélt zenélést a horhost jelenti. Ott élhetem ki igazán az elmosódó, hullámzó, hömpölygő zenei atmoszférák iránti olthatatlan vonzódásomat, noha mindezek a Bajdázóban is feltűnnek, de csak a háttérben, illeszkedve az adott dal szerkezetéhez. A horhos eredetileg egyszemélyes ügynek indult, aztán becsatlakozott Zoli, a Bajdázó basszusgitárosa. Mostanra a leginkább kettőnk zenekarának tekinthető, bár pillanatnyilag a horhos is szundikál. De nem halott.
KULTer.hu: Az írás magányos tevékenység, ezek szerint a zenélés is?
Alapvetően magányos, igen. Számomra legalábbis mindenképp. Egy introvertált, melankolikus alkatú ember számára nem is lehet más. Írni sem lehet csapatban, zenélni még lehet persze, de azt a zenét, amit jómagam elképzelek, nem lehet „sokan” csinálni. Ahogy egy erdei séta is úgy tud a leginkább meditatív lenni, ha egyedül vagyok. Ha például a gyerekeim is ott vannak, már egészen más.
KULTer.hu: A természet hangjai nem csak inspirálnak, de szerves részei a zenéteknek. Elsősorban neked köszönhetően, aki tudvalévő, hogy bár a nagyvárosban dolgozol, a Börzsönyben élsz, majdnem elvonultan?
Azért elvonulásról nincs szó. Wi-Fi van, aszfaltozott út és kábeltévé van, noha gáz és csatorna például nincs. Persze mégis csak egy tölgyerdőben élünk, ami azért más, mint a Teleki tér. A természet hangjai inkább a horhos felvételein hangsúlyosak, a Bajdázóban kevésbé, de például van egy instrumentális Bajdázó-dal, a Madárral című, amiben egy fülemüle énekére gitározik Zsiga ihletetten. Voltak évek, amikor nagyon sokat jártunk együtt a Börzsönyben, ezek az idők mély nyomokat hagytak bennünk, s ezek a nyomok óhatatlanul ott kanyarognak a dalokban is. A nagyvárosi léttel, azon belül a hajléktalanokkal végzett munkámmal zeneileg nem tudok mit kezdeni, hidegen hagy, ebben a formában nem érdekel. Az az organikus, rusztikus folyamatzene, ami foglalkoztat, csak „odakint”, a tájban tud létezni.
KULTer.hu: A zenéd azzal a tárgyias, sok esetben tényleg véres valósággal szemben szólal meg, amit a munkád során megtapasztalsz?
Nincs ilyen elhatározottság bennem, egyszerűen arról van szó, hogy ez az a világ, ami inspirál és amiben otthon érzem magam, és nem a fővárosi hajléktalanszálló, ahol dolgozom. És hát nyilván van ebben egyfajta ellenállás, pontosabban védekezés. Valahogy védekeznem kell a reménytelenség, a kilátástalanság, a pokoli üresség vonzásával szemben, mert hajléktalanok közt az embert óhatatlanul el tudja kapni ez az örvény, ha nem vigyáz. Ebben az értelemben van ellenállás, ami nem elhatározott, hanem inkább egy természetes védekező reflex. Nem egy radikális gesztus, nem hangos hőbörgés, nem utcára vonulás, nem közéleti szarakodás, hanem pusztán artikulációs, vonzások és sugallatok megragadására tett akusztikus kísérletek. Törekvés a normalitásra mint radikális gesztus. Sőt, hazafias gesztus. Ilyen értelemben ellenálló vagyok.
KULTer.hu: Ez hangzatos, jó cím lehetne a beszélgetéshez.
Támadható nyilván, de vállalom.
KULTer.hu: Mik a tervek a lemezzel, illetve hogy alakulnak eközben a te dolgaid?
November 18-án lesz az egyetlen lemezbemutató koncertünk az A38 hajón. Az én dolgaim látványosan nem alakulnak, érlelgetem magamban egy hosszabb próza csíráit, elkészültem egy Szent Márton életéről szóló hangjátékkal, amelynek a zenéjét is én csinálom a Katolikus Rádió felkérésére, rövid tárcákat és esszéket írok a Magyar Nemzet hétvégi mellékletébe, semmi különös. Pár napja félpályáról rúgott egy gyönyörű gólt a nagyobbik fiam egy futballtornán. Tényleg csodás lövés volt. Utána odajött hozzánk és mondta, hogy nem is akart ő gólt rúgni, csak passznak szánta, de valahogy gól lett belőle. Ahelyett, hogy ünnepelte volna magát, szabadkozott. Megrendített az őszintesége. Úgyhogy el is hallgatok.